The Guest
2014
Elősző: Az iróniát, mindenki az I-betűnél találja a szótárban. Nem egy ország és nem az irónok lakják. Akinek eme információk még újkeletűek voltak, nem javaslom az irományom olvasását, a többiek tartsanak velem. Megéri.
Ilyen vendéget?
Filmünk, amolyan durr bele módon kezd. Fojtogató hangulat, poros kis, elhagyatott otthonkába csönget be egy jó modorú fiatal fiú. Petersonné ajtót nyit. A jövevényünk, Dave közli, hogy együtt szolgált nem rég elhunyt fiúkkal Caleb-bel a seregben és a fiuk kérése volt, hogy látogassa meg a családot, adja át nekik utolsó mondatait, hogy mennyire szerette őket. A fiú azonnal elbűvöli az anyukát, férje és két gyermeke kezdetben nehezményezi David jelenlétét a házban. Vendégünk viszont gyorsan leteszi náluk is a névjegyét. Sörözik apukával, vigyáz a lányára házibuliban és ellátja a kis srác napi szintű bántalmazóinak a baját.
Adam Wingard rendező egy percig nem árul zsákbamacskát: Daviddel valami nincsen rendben. Nem kérdés, hogy igazat mond, valami akkor sem okés. Rendezőnk ezt sejtelmes zenével (kitérek rá később még) és arcba mászó plánokkal, valamint Dave leggonoszabb nézésével folyton a tudtunkra adja. Egy ideig (nagyjából a film első 40-45 percéig) azt hittem, csak bóvli elemekkel próbál meg feszültséget csempészni a család terápiás drámába. Vagy ennyire rossz ízlésre vallanak ezek a hamis jelenetek. Aztán összeállt minden. Egy nagy lótuszt van itt rossz ízlés. Épp ellenkezőleg.Wingard zseni. Aem akart itt semmi komolyat erőltetni. Sőt, mint nem rég megjelent Cold in July esetében, itt is beskatulyázhatatlan műfaj kavalkádot kapunk. A különbség, hogy itt az alkotók a 80-as évek slasher - B filmjei előtt tisztelegnek, mert bizony féltávnál bekövetkező műfaj és hangulatváltás olyan bóvli, amit egyszerűen nem lehet véletlenül (persze a filmkészítés amúgy is tudatos szakma), elkövetni. Imádtam.
A The Guest formabontó, élvezetes és magát nem komolyan vevő alkotás. Ez persze kezdetben nem magától értetődő. Ehhez el kell telni egy kis időnek. A film azonban nem csak attól működik, hogy jól váltogatnak stílusokat. Ez önmagában még kevés. A hangulat viszi el a hátán a filmet. De erről majd lentebb. A sztori egyszerűsége és hiteltelensége itt nem baj. Végig tele van feszült, izgalmas és ötletes, paródiába illő jelenetekkel. Ehhez asszisztál Dan Stevens (David) lehengerlően pimasz, kattant játéka. Nem tudod, mit várj tőle. Kiváló alakítás. Na, meg ahogy kezdjük a karakterét kibogozni egyre többet és többet akarunk megismerni belőle. Már nagyon nagyon rég láttunk ilyen igazi, szótlan, nézésével ölni tudó akcióhőst, aki megidézi a 80-as évek végi akciófilmek sztárjait. Bevallom őszintén eddig nem ismertem az úriember munkásságát, de nagyon várom az új alkotását, akármi is legyen az. A karakterek egyébként a film egyszerűségéhez mérten egyszólamúak is. Viszont ez is annyira tipikus és ironikus, hogy igazán nincs is mit megbocsájtani az íróknak.
Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni az operatőri munkáról, a vágásról és a látványról. Lehengerlő. Nem mondok mást. Megnézitek, tudni fogjátok. A számomra legüdvözítőbb, és a film végítéletét erősen befolyásoló tényező azonban a zene. Itt konkrétan a 80-as évek szintipop zenéit használják újra. A Cold in July után 2014-ben immáron másodszor. A zenei műfaj iránt rajongok, szóval én csak üdvözölni tudom, de az egészen biztos, hogy itt nem beszélhetünk pusztán filmzenéről. Ki merem jelenteni, hogy főszereplővé lépett elő a zene. A finálé be is bizonyítja.
Összegzés: Ez a film nem töröl lába, mielőtt rád rúgja az ajtót. Átvert, elhitette velem, hogy egy átlagos dráma lesz, és olyan szintű, zseniális műfaj kavalkáddá nőtte ki magát a végére, hogy nem tudtam mást tenni: mosolyogtam, mint a tejbetök. Ez a film hangulatilag egy csoda. Tényleg csak sajnálni tudom azt, aki a film végén azt hitte, hogy egy véres komoly film. Egy óra után bőven kapunk kapaszkodót ahhoz, hogy leessen a tantusz. Ez egy fej biccentés a jó 80-as évek slasherei, hideg thrillerei előtt. De még milyen biccentés!
Értékelés: 9/10
